Előző bejegyzésemet még a reménykedés hangján írtam, az utolsó délután inkább csalódás van bennem. Úgy érzem, hogy keveset tanultam, keveset viszek haza. Gondoltam arra is, hogy inkább hazulról írok, de attól tartok, hogy a távolból még kevesebbnek látszana, mintha visszafelé néznék a messzelátóba. A tanárunk – noha kedves, rokonszenves ember – nehezen találta a hangot a csoporttal, talán idős kora, talán a meleg, talán nyelvi nehézségek miatt, és minél odaadóbban, pontosabban szeretett volna valamit elmagyarázni, valahogy annál merevebbé, nehézkesebbé vált. A körülmények sem mindenben kedveztek: az iskolaépületben nem volt wifi, nem lehetett úgy összerakni egy projektort vagy aktív táblát, hogy hangja is legyen.
Előbb arról írok, amit tanultunk, azután néhány pulai benyomásommal búcsúznék. A hét második felében Augusto Boal színházáról volt szó. Boal pályája Brazíliából indult az 1960-as években, és száműzetése után vált nemzetközivé. The Theater of the Oppressed című könyve már Argentinában jelent meg (1973). Világszerte olyan színtársulatokat alapított, amelyek elhanyagolt ország- és városrészekben, leszakadó közösségekben segítettek az embereknek önmagukat kifejezni és jogaikat artikulálni. Gyakran írástudatlan embereknek, akik önmaguk kifejezésében és jogaik gyakorlásában valamiért akadályozva vannak. (Munkájának színháztörténeti előzménye Brecht és Grotowski.) Többféle színházi formát is bevezetett, amelyek a következőkben hasonlítanak: ● az előadás egy adott közösségnek készül (target group), ● a cselekmény az elnyomás valamilyen fajtájára épül (oppressor & oppressed), ● az előadás a közönség bevonását, mozgósítását célozza meg (Boal így nevezi nézőit: „spect-actors”). Mi a Forum Theater nevű formával ismerkedtünk, melynek néhány alapszabályát ide másolom: RULES AND INSTRUCTIONS FOR A GROUP THAT PREPARES A FORUM STORY 1. The story has to deal with some form of oppression. 2. At least two characters are needed in the story: a) the victim of the oppression (protagonist), b) the oppressor (antagonist). The practice confirms, especially in the educational contexts, that it is necessary to introduce the third character, individual or collective, which could be: c) witnesses / observers who, by their silence, passivity, indifference or fear allow oppressor to oppress the victim. 3. It is desiderable for the victim to have potentional helpers who might suggest or provide some solutions to the problem. 4. The story should offer the possibility of variable outcomes. The story should not stimulate the feeling of powerlessness. 5. In the forum performence one player takes on a role of the Joker, i. e. the mediator between the stage event and spectators. Mindez olyan egyszerűnek tűnik, de az a meggyőződés áll mögötte, hogy a színház – az önkifejezésükben és képviseletükben korlátolt vagy egészen megfosztott emberek közé menve – segíthet igazságosabbá tenni a kisközösségeket, és a társadalom egészét is. Egy bemutató videó a Forum Theater-ről, amely azonban meglehetősen szofisztikált környezetben, valódi színházban játszódik: https://www.youtube.com/watch?v=vi1HfSiMxCU Az ötletgyűjtés után a csoport végül ezt a témát választotta: megértési nehézségek speciális nevelési igényű (elsősorban autizmus spektrum-zavarral élő) tanulókkal kapcsolatban. A megbeszélés során ez a történet formálódott: Apa és anya megkapják a diagnózist, hogy gyermekük Asperger-szindrómás. Ugyanakkor éppen felvették egy kiváló iskolába. A pszichológussal egyetértésben – attól való félelmükben, hogy ha kiderül, az iskola visszautasítja a gyermeket – abban maradnak, hogy eltitkolják a „papírt”, majd lesz valami, „elmúlik”. A gyerek körül azonban konfliktusok sűrűsödnek, míg végül tettleg bántalmazza egy osztálytársát. Összeül az iskolatanács, hogy döntsön a fiúról, s egyszerre előkerül a szakvélemény… Ne haragudjatok az esetlen beszámolóért. A tanárunk nagyon azon volt, hogy a helyzet egyértelmű legyen, hogy szerepeljen benne valamiképp az „elnyomás” motívuma. Ami lett belőle, gyanítom, nagyon más, mint amit eredetileg a lengyel kollégák javasoltak – hiszen gyerekek végül nem is szerepelnek benne, csak felnőttek, ami talán rendjén is van, hiszen a játék inkább rólunk szólt: hogyan aprózódik, mosódik el a felelősség a felnőttvilágban. Viszont a munka arra is jól rávilágított, hogy még ha a megközelítés morális intenciói világosak is, egy ennyire banális történet esetén is milyen nehéz elnyomóban és elnyomottban gondolkodni. A fiatal spanyol kolléganő elképedt, hogy ilyesmi megtörténhet (Egy papír eltitkolása? Az iskola nem akar problémás gyerekekkel foglalkozni?), amikor ha náluk egyetlen speciális nevelési igényű tanuló bekerül egy iskolaközösségbe, az oktatás irányítása gondoskodik a megfelelő szakemberről. Nem tudom, hogy meglepődése fiatalságából, vagy egy valóban jól működő iskolarendszerbe vetett bizalomból fakadt-e inkább. Közben megtudtam tőle, hogy egy kis település (Cantavieja) iskolájában tanít angolt, hatvan diákjuk van, s az egy autizmussal élő tanuló mellett valóban van egy csak vele foglalkozó szakember. Spanyolországban a tanulók többsége a területileg illetékes iskolában tanul, felvételi vizsgáról nem hallott. Ez a fent előadott történet rémálom volt számára. Bármi lett is belőle, a vezetőnk részéről mindenképpen bátorság volt ennyi időt fektetni a közös gondolkodásba egy számára sem feltétlenül ismerős terepen. (Különben én voltam az apa, valami egészen mást játszottam, azt hiszem, mint amilyen vagyok.) A Boallal való foglalkozás hitelét különben az is megadta, amit egyáltalán nem is hangsúlyoztak, hogy Boal járt Pulában, és azóta minden júniusban megrendezik a Theater of the Oppressed fesztivált. Néhány élményemet osztanám még meg. Augusto Boal után keresgélve találtam rá Chico Buarque nevére, aki Boal jóbarátja volt, népszerű brazil énekes, költő és regényíró. Budapest című regényének megjelenésekor az ÉS recenzense még álnévre gyanakodott („Csikó-bőrke”?), valójában az énekesnek nincs más köze Magyarországhoz, mint hogy fantáziát látott egy Rio de Janeiro és Budapest között játszódó szerelmi történetnek, melynek hősei egy brazil ghost-writer és egy pesti magyartanárnő, akinek vonzereje nőiségéből és a különleges magyar nyelvből szövődik… valami ilyesmi. Ennek a Chico Buarque-nek van egy verses levele Boalhoz corinho műfajban, amelynek egy felvételét itt hallgathatjátok meg: https://www.youtube.com/watch?v=o4_UkwRE7NA A szöveg írója elnézést kér, amiért nem tehet látogatást barátjánál, maga helyett ezt a kazettát küldi, arról a földről, ahol sok a futball, sok a szamba, a choro és a rock’n’roll, de meg kell mondani, hogy „valami nagyon fekete”, és nagyon makacsnak kell lenni az élethez. Szóval a dal a katonai diktatúráról szól – fergeteges vidámsággal. A Kandlerova ulicán – éppen szemben a harangtoronnyal – van egy könyvesbolt, itt dolgozik Elmo Cvek nyelvész és régiségbúvár, aki megmutatott néhány nagyon gazdag munkát az Isztria névtanából. Települések, madarak, mezei virágok, gombák stb. kincsesbányái annak, aki tud horvátul. Megmutatta az Istarski rječnik (Isztriai szótár) című honlapot is, amelyen többedmagával dolgoznak, melyet ha itt megnyitsz: http://www.istarski-rjecnik.com/projekt/ láthatod, hogy a Nógrád megyénél alig nagyobb területű Isztriai-félszigeten hatféle nyelvjárást beszélnek, és Elmo szerint elképesztő a nyelvi gazdagság. Nagyon megtévesztő lehet nyelvtudás nélkül bóklászni egy ilyen adattárban, de például a leptir (lepke) szó nyelvjárások szerinti változatait itt találod a szótárban: http://www.istarski-rjecnik.com/pregled_rijeci/119357/ Jó érzés antik épületek közelében lakni, közöttük járni. Leghíresebbek az amfiteátrum, Sergius diadalíve és egy kis Augustus templom az egykori fórumon, a középkori városháza mellett. A kedvencem mégis a ferences teplom előtti terecske, ahová minden nap végén elmentem. Egyik este fiatal művészek léptek fel a templom ódon falai között: a hegedű és fuvola szépen, dúsan szólt, a hárfa egészen gyönyörűen (az angyalok hangszere!), a tangóharmonika pedig egészen különlegesen. Egyszemélyes zenekar, van benne valami profán, de a harmónium hangját is felidézi, a darabválasztás is nagyon izgalmas volt, a frivol és áhitatos között jópár regisztert végigjárt, s nem lennék már meglepve, ha az angyalok hangszerei között a tangóharmonikát is felfedezném. Az egyik harmonikás egy szabadkai magyar lány volt, Bodnár Georgina, vele váltottam pár szót a kerengőbe vezető átjáróban. Okos volt, finom, és nagyon hálás, amiért dicsértem a játékát. Elmondta, hogy zenei pályára készült, de a karantén elbizonytalanította abban, hogy most hogyan tovább. Persze a legjobb szavak csak azután jutottak eszembe, hogy elváltunk, de talán jobb is így. Veszünk dinnyét, nézzük az ékszerboltok kirakatát, szaladunk a busz után, és nem tudjuk, mi lesz velünk ősszel. Még egyszer köszönöm nektek, hogy itt lehettem. Tamás
1 Comment
Kertész Luca
10/8/2021 12:13:32 pm
Kedves Tamás! Olyan nagy örömmel olvastam a finom, bölcs soraid, apró megfigyeléseid, mindig helytálló értékeléseid. A Budapest-et én is olvastam - csodás, hogy itt most előkerült Nálad! További szép nyarat! Luca
Reply
Leave a Reply. |
A projektben résztvevő tanároktól és diákoktólCategories |